Elizabeth Gilbert: A megfoghatatlan kreatív géniuszod


“Logikus -e arra számítani, hogy valaki attól a munkától féljen, amiért erre a Földre született? Tudják, ami a kreatív foglalkozásokkal kapcsolatban külön érdekes, hogy a szellemi munkát végzők egymás lelki állapotáért aggódnak úgy, ahogy más foglalkozásoknál nem. Értik?…

Mi, írók, kiérdemeltük ezt a fajta tiszteletet és nem csupán az írók, de bármely más kreatív műfajban tevékenykedők egyaránt, el lettek könyvelve lelkileg roppant instabil emberekként. Nem kell mást tennünk, mint megnézni az elkeserítő halálozási statisztikákat mondjuk a XX ik században, azokét a nagyszerű kreatív elmékét akik fiatalon, gyakran saját kezük által haltak meg. Igaz?…

oly régóta már és valahogyan együtt élünk ezzel és mindannyian azonosultunk ezzel a felfogással, hogy a kreativitás és a szenvedés elválaszthatatlanok és azzal is, hogy a művészet, így vagy úgy, de végül szenvedéshez vezet.

4:04 Ma tehát azt kérdezem Önöktől, hogy ez itt mindenkinek totál elfogadható? Jó ez így teljesen? Mivel, Önök megtehetik, hogy egy icipicit távolabbról nézzék … és én nos, én egyáltalán nem tartom ezt elfogadhatónak. Szerintem ez visszataszító. Továbbá veszélyes is, és nem akarom, hogy a következő korokba ez így ivódjon be sokkal inkább arra ösztönözzük nagyszerű kreatívjainkat, hogy éljenek…

Az elmúlt évben megoldás-modelleket kerestem, szemügyre vettem más korszakokat, olyan társadalmakat keresve ahol az embereknek jobb és józanabb ötleteik voltak arról hogy hogyan segítsenek a kreatív embereknek megbírkózni a kreativitással együtt járó érzelmi kockázatokkal.

6:09 Ez a kutatás vezetett az ókori görög és római példákhoz. Menjünk együtt ezen az úton, és járjuk körbe a kérdést. Az ókori görög és római emberek nem hittek abban, hogy a kreativitás az embertől származik, értik? Abban hittek, hogy a kreativitás egyfajta isteni kísérő-szellem mely az embereket meglátogatja és amely ismeretlen távolságból és forrásból való, távoli és ismeretlen okokból jelenik meg. A görögök ezeket a kreatív kísérő-szellemeket “démonoknak” nevezték. Szókratész ismert volt arról, hogy hitt a benne lakó démonban aki a bölcsességeket közölte vele a távolból. A rómaiaknak hasonló elképzelésük volt ám ők ezeket a testetlen kreatív szellemeket géniusznak nevezték…

Ilyen csodásan egyszerű. Ez az a távolság amiről beszélek. Ez az, ami megvédi az alkotót a munkája eredményétől. Akkoriban mindenki tudta, hogy ez így működik, értik? Így az ókori művészek egyfajta védelmet élveztek például a nárcisztikus viselkedéstől. Igaz? Ha a munka eredményes volt, akkor a sikert nem lehetett zsebre vágni, mert mindenki tudta, hogy ebben része volt a testetlen géniusznak is, aki segített. És ha a munka kudarcot vallott, akkor az nem teljesen az alkotó hibája volt, értik? Mindenki tudta, hogy a kudarc egy része a géniuszé…

Tudják, abban a hitben hagyni valakit, egy törékeny embert hogy ő maga mindennek a forrása és a lényege mindennek ami isteni, és hogy ő maga a kreatív, megismerhetetlen és örök misztérium … túl sok felelősség a törékeny emberi lélek számára. Olyan, mintha arra kérnénk valakit, hogy nyelje le a Napot. Ez teljesen eltorzítja és megnyomorítja a személyiséget és teljesen kezelhetetlen elvárásokat állít az emberek elé. Azt hiszem ez az a nyomás amely az elmúlt 500 év művészeit megölte…

Nemrég találkoztam a kiemelkedő amerikai költőnővel, Ruth Stone-al, aki most jár a 90es éveiben, és aki egész életében költő volt. Mesélte, hogy Virginiában nőtt föl vidéki környezetben gyakran kint dolgozott a mezőn és mesélte, hogy egyszer csak érezte és hallotta a verset amint a távolból közelít felé. Olyan volt, mint egy megállíthatatlan orkán. És ez az orkán zúdult lefelé a távolból. Érezte, amint közelít, érezte, ahogy rázkódik a föld a talpa alatt. Tudta, hogy csak egyet tehet abban a pillanatban ez pedig, ahogy ő mondta: “őrülten rohanni “. Őrülten rohant hát be a házba rohant, ahogy a vers üldözte őt és mindez azért történt, hogy azonnal kerítsen papírt és ceruzát olyan gyorsan, hogy … amint a vers átrobog rajta, el tudja kapni és papírra tudja vetni a sorokat. Néha nem volt elég gyors csak rohant és rohant, de nem ért be időben a házba és a vers csaknem átrobogott rajta, és majdnem elmulasztotta és átment volna rajta, tovább a távolba, ahogy ő mondta “egy másik költőhöz”. Egy ilyen alkalommal történt – soha nem felejtem el amit mondott – azt mondta, hogy néha úgy érezte, nem tudja elkapni, értik? Hát, rohant a házba, lázasan keresett papírt és a vers elhagyta, és akkor előkapta a ceruzát, épp amint elhagyta őt és – ahogy mondta – ő kinyúlt érte a kezével és még elkapta. Elkapta a verset a farkánál, húzta vissza, vissza a testébe és csak írta amit hallott. Ilyen esetekben a vers tökéletesen és teljes egészében megnyilvánult csak éppen visszafelé, az utolsó szótól vissza az elsőig…

Persze nálam nem ez a teljes folyamat. Nem vagyok szócső! Inkább egy öszvér vagyok, és az én munkamódszerem az, hogy korán kelek minden reggel ugyanakkor s izzadok, küzdök, csak görgetem a munkát sután. De még engem is, öszvérségem közepette, megérint ez a jelenség, néha. És azt hiszem, többen Önök közül szintén ismerik ezt. Tudják, még rajtam keresztül is jöttek ötletek, gondolatok olyan helyről, amit, őszintén, nem tudok azonosítani. És mi ez a dolog? Hogyan viszonyuljunk ehhez, hogy ne veszítsük el az ítélőképességünket éppen ellenkezőleg, józanok maradjunk?

12:28 Számomra a legjobb mai példa ennek a mikéntjéről Tom Waits, a zenész, akit néhány éve kérdeztem az egyik magazin megbízásából. Beszélgettünk erről Ő az a modern művész, akinek egész élete a kínok között alkotó modern művészt testesíti meg. Aki megkíséreli ellenőrizni, irányítani és uralni ezeket a zabolátlan kreatív erőket, mígnem teljesen át nem járja őt.

12:52 Aztán, ahogyan idősebb lett, lehiggadt és egy napon az autópályán hazafelé vezetve Los Angeles közelében azt mondta, hogy minden megváltozott. Ahogy egyedül robog az úton, egyszer csak hall egy kis dallamtöredéket ami belopózik a fejébe, ahogy az ihlet szokta, rejtéjesen, tantaluszi kínokat okozva és úgy vágyik rá, oly csodálatos eped utána, de nem tudja, hogyan érje el. Nincs a közelben papír se ceruza sem egy magnó.

13:16 És feléled benne az ismerős aggodalom: “El fogom veszíteni ! és egész életemben ez a dal fog kísérteni.” “Nem vagyok ehhez elég jó, nem tudom megcsinálni.” És, ahelyett, hogy pánikba esett volna, megállt. Megállította az egész mentális folyamatot. Valami teljesen újat csinált. Egyszerüen felnézett az égre és azt mondta: “Bocs, nem látod, hogy éppen vezetek?!” (nevetés) “Úgy nézek ki, mint aki most le tud írni egy dalt ?! ” “Ha tényleg meg akarsz jelenni, gyere vissza egy alkalmasabb időpontban amikor tudok foglalkozni veled.” “Vagy ma menj másvalakihez, menj mondjuk Leonard Cohenhez.”

13:55 Ezután az egész munkastílusa megváltozott. Nem a munka maga. Az nyomasztó maradt, mint mindig. De a folyamat, a vele járó aggodalom változott meg amikor felszabadította magából a kis zsenit, a géniuszt aki csak gondot okozott neki … ezért visszaengedte ahonnan jött és megértette, hogy nem kell mindennek kínszenvedésnek lennie. Lehetséges az is, hogy ez a különös, szokatlan együttműködés átalakuljon egyfajta párbeszéddé közte és a furcsa, kívülálló dolog között aki nem egészen Tom volt.

14:25 Nos, amikor hallottam Tom történetét, megváltozott a munkamódszerem, és ez meg is mentett már egyszer. Akkor történt, amikor az “Ízek, imák, szerelmek” c. könyvemet írtam és belezuhantam az egyik reménytelen szakaszomba amelyet mindannyian ismerünk, akik el akarunk érni valamit, de nem megy és úgy látjuk, ebből valami tragédia lesz. Ez lesz Ez lesz a legrosszabb könyv, amit valaha írtak. Nem csak rossz, a legrosszabb, ami ember írt. Arra gondoltam, eldobom az egészet. Ekkor jutott eszembe Tom, aki beszólt a fellegekbe és kipróbáltam. Felemeltem az arcom a kéziratból, egy üres sarokba néztem. Hangosan ezt mondtam: “Figyelj … Izé.. mindketten tudjuk, hogy ez a könyv nem remek és ez nem csak az én hibám, igaz? Láthatod, hogy megteszek mindent, ami csak tőlem telik. Nincs több bennem. Ha azt akarod, hogy jobb legyen, akkor te is végezd el a te részedet. De, ha nem csinálod, akkor a fenébe az egésszel. Én a magam részéről folytatom az írást, mert ez a dolgom. És elmondhatom, hogy megtettem a magam részét és elvégeztem a rám eső részt.”…

forrás: http://www.ted.com/talks/elizabeth_gilbert_on_genius/transcript?lang=hu


Leave a Reply