Elizabeth Gilbert: Siker, kudarc és továbbalkotás ösztöne

2:06 “az egyetlen dolog, amire vágytam egész életemben, az volt, hogy író lehessek. Végigírtam a gyermekkoromat, a kamaszkoromat, tizenéves koromban már bombáztam a The New Yorker-t rossz történeteimmel remélve, hogy felfedeznek. Főiskola után felszolgáló lettem egy vendéglőben; egyfolytában dolgoztam és írtam, rengeteget próbálkoztam kiadót szerezni, de nem sikerült. Nem sikerült kiadót szereznem közel 6 éven át. Majdnem 6 évig, minden áldott nap csak elutasító levelek vártak a postaládámban. Lesújtott minden egyes alkalommal, és minden alkalommal megkérdeztem magamtól: nem kéne-e abbahagynom, ha ennyire nem megy, ne adjam-e fel, megspórolva magamnak ezt a fájdalmat. De összeszedtem magam, és mint mindig, azt mondtam magamnak: “Nem hagyom abba, hazamegyek”.

2:52 Az, hogy hazamegyek, számomra nem azt jelentette, hogy visszatérek a családi házba. Számomra ez azt jelentette, hogy visszatérek az íráshoz, mert az írás volt az én otthonom; mert jobban szerettem írni, mint ahogy gyűlöltem az írás kudarcát; azaz jobban szerettem az írást, mint a saját egómat; mondhatnám úgy is: jobban szerettem az írást, mint saját magamat. Így tudtam előbbre jutni.

3:14 De az a furcsa, hogy 20 évvel később, az “Ízek, imák, szerelmek” fergetegében újra azonosulni kezdtem azzal sikertelen fiatal felszolgálóval, aki egykor voltam; folyton őrá gondoltam, és úgy éreztem, mintha újra ő lennék, aminek semmi értelme nem volt. Kettőnk élete jobban nem is különbözhetett volna: Neki semmi sem sikerült; nekem sikerült minden, várakozásomat felülmúlva; semmi közös nem volt bennünk, miközben úgy éreztem, hogy újra ő vagyok.

3:39 Megpróbáltam ezt kibogozni, és csak akkor kezdtem végre felfogni a különös és valószínűtlen lélektani kapcsolatot életünk nagy kudarcának megtapasztalása és a nagy siker megtapasztalása között. Nézzék ezt tehát így: Életünk nagyobbik részében emberi tapasztalatainkat innen középről szerezzük, ahol minden normális, megnyugtató, szabályos, de a kudarc hirtelen elrepít minket ide messze, a csalódottság vaksötétjébe. A siker ugyanolyan hirtelen repít el, ugyanolyan messze, de ezúttal ide, a vakító fénybe, amit a hírnév, az elismerés és a dicsőítés jelent. És az egyik sorsot a világ objektíve rossznak tartja, míg a másikat objektíve jónak, ám a tudatalattink egyáltalán nem képes észlelni a különbséget jó és rossz között. Az egyetlen dolog, amit érzékelni tud, az az érzelmi különbség abszolút értéke, a pontos távolság, amire eltávolodtunk önmagunktól. Mindkét esetben fennáll ugyanaz a veszély, hogy elveszünk a lélek legrejtettebb zugában.

4:41 De úgy tűnik, mindkét esetben ugyanaz az öngyógyítás módszere, nevezetesen, meg kell találni az utat hazafelé amilyen gyorsan és simán csak lehet. Ha nem tudjuk, hol van az otthon, íme az útmutató: az otthon bármi e világon, amit jobban szeretünk önmagunknál. Lehet ez a kreativitás, a család, lehet feltalálás, kaland, hűség, szolgálat, lehet corgitenyésztés, bármi — az otthon az a dolog, aminek olyan rendkívüli odaadással szenteljük energiánkat, hogy a végeredménynek már nincs is jelentősége.

Azóta is az otthonomnál, az írásnál maradtam; írtam újabb könyvet, tavaly jelent meg, és igazán jó fogadtatása volt, ami jó, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy most egy újabb könyvet írok, aztán írok egy másikat, aztán még egyet, még egyet, és megint, sokuk nem lesz siker, de néhányuk talán siker lesz, de én mindig biztonságban leszek a fogadtatás véletlenszerű viharaitól amíg nem felejtem el, hogy hol vagyok igazán otthon.

6:09 Nem tudom, hogy az Önök igazi otthona hol van, de tudom, van valami ezen a világon, amit jobban szeretnek önmaguknál. Valami értelmes dolog, tehát a függőség és rajongás nem számít ide, hisz mindannyian tudjuk, hogy ezek nem biztonságos helyek, igaz? A dolog nyitja, hogy megtalálják azt a legjobb dolgot, amit mindennél jobban szeretnek, és aztán erre építsék fel az otthonukat, és ne hagyják el azt. És ha egy napon valahogyan kipenderítené Önöket az otthonukból egy nagy siker, vagy egy nagy kudarc, akkor az a dolguk, hogy visszataláljanak haza, úgy, ahogy azt kell, fejet lehajtva tenni a dolgukat, szorgalommal, odaadással, tisztelettel munkálkodni, bármi legyen is az új feladat, amit a szeretet előhív Önökből. Ennyi a teendő, de tegyék ezt újra meg újra és újra, és megígérhetem Önöknek, hosszú évek személyes tapasztalatai alapján biztosíthatom Önöket, hogy minden rendben lesz. Köszönöm.”
forrás: http://www.ted.com/talks/elizabeth_gilbert_success_failure_and_the_drive_to_keep_creating/transcript?lang=hu


Leave a Reply