Kierkegaard: Az isten mint tanító és megváltó

S. Kierkegaard: Filozófiai morzsák 

AZ ISTEN MINT TANÍTÓ ÉS MEGVÁLTÓ 

(Költői kísérlet)  részletek

A szeretetnek tehát a tanuló felé kell irányulnia, a cél pedig az, hogy megnyerje őt…

Csakhogy ez a szerelem eredendően boldogta­lan; mivelhogy olyannyira különböznek egymástól, s ami oly könnyűnek látszik, hogy az Istennek meg kell tudni értetnie magát, ez nem olyan könnyű, ha nem akarja megsemmisíteni a különbözőt..

Sok szó esik a világban a boldogtalan szerelemről, hisz mindenki tudja, mit jelentenek e szavak: azt, hogy a szerelmesek nem lehetnek egymáséi; s az ok, nos hát az ok megannyi lehet. Létezik egy más fajtája is a boldogtalan szere­lemnek, az ugyanis, amelyikről mi beszélünk, amely­hez semmi evilági viszonyt nem hasonlíthatunk tö­kéletesen… Ez a boldogtalanság nem abban rejlik, hogy a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, hanem abban, hogy nem érthetik meg egymást. S ez a bánat mérhe­tetlenül mélységesebb, mint az a másik, amelyikről az emberek beszélni szoktak; mert ez a boldogtalanság a szívet veszi célba a szerelemben s mindörökre megsebez, nem úgy, mint az a másik, amely csupán azt sújtja, ami külsődleges és időleges; a nemes lelkű ember szemében szinte csupán tréfa, hogy a szerel­mesek az időben nem lehetnek egymáséi. E végtele­nül mélyebb fájdalom pedig lényegében a fölény­ben lévő sajátja, mivel csakis ő érti meg egyszer­smind a félreértést is. Voltaképpen egyes-egyedül az Istené a fájdalom, mivel semmiféle emberi vi­szony nem szolgálhat igaz párhuzamul, még ha e helyütt akarnánk is effélére utalni, hogy az isteni megértésére serkentsünk…

Tegyük fel, volt egyszer egy király, aki szerel­mes volt egy szegény lányba… Elhatározá­sát könnyű volt megvalósítani; nem volt ugyanis hi­vatalnok, ki ne tartott volna haragjától és a legkisebb pisszenést megkockáztatta volna bármiről is, nem volt idegen állam, mely ne reszketett volna hatalmá­tól s elmulasztani merészelte volna, hogy követeket küldjön jókívánságokkal a menyegzőre, nem akadt udvari csúszómászó, aki meg merte volna sérteni odalentről a porból, nehogy a feje bánja.

Hangolják hát fel a hárfákat, fakadjanak dalra a költők, öltöz­zék ünneplőbe minden, midőn a szerelem diadal­maskodik; mert ujjongó a szerelem, ha hasonlót egyesít hasonlóval, diadalmas viszont, mikor a sze­relemben hasonlóvá teszi azt, ami különböző volt. – Ekkor bánat kélt a király szívében; vajon ki gondolna ilyesmire, hacsak nem egy király, akinek királyiak a gondolatai! Nem szólott senkinek bánatáról, mivel ha megteszi, bizony minden udvaronc azt mondja: „Fölséged oly mérhetetlen jótettet cselekedett a lán­nyal, amiért az élete végéig sem tudna hálát monda­ni”; s ezzel bizony haragra gerjesztette volna a ki­rályt, s halálra ítéltetett volna a királyi kedves elleni felségsértés miatt… Magányos szívét emész­tette az aggodalom: bárcsak a lány boldog lehetne így, bárcsak szert tehetne olyan fesztelenségre, hogy sohase emlékezzék arra, amiről a király csakis elfe­lejtkezni akar: hogy párja király, maga pedig egykor szegény lány volt. Mert ha föltámadna a lányban az emlékezés, mivé is lenne akkor a szerelem nagyszerű­sége! Hiszen akkor boldogabb lenne, ha megmaradt volna a maga vackában, hozzá hasonlótól szeretve, szegényes kunyhóban, igénytelenül, de őszinte sze­relemben és felszabadultan, hajnaltól napestig. Mi­csoda túlcsorduló fájdalom áll íme előttünk, szinte beérten, roskadozván termésének súlya alatt, már csak az aratás napját várva, midőn a király gondola­tai kicséplik majd belőle az aggodalom megannyi magvát. Mert ha a lány megelégednék is azzal, hogy semmivé lesz, a királyt nem elégítheti ki, éppen mi­vel szerette a lányt, s mivel számára nehezebb volna jótevőjének lenni, mint elveszíteni őt. S ha a lány ekkor még csak meg sem tudná érteni a királyt; mert…fölté­teleznünk kell a szellem különbözőségét, mely a megértést lehetetlenné teszi – micsoda mélységes fájdalom szunnyad e boldogtalan szerelemben, va­jon ki tudna számot adni róla?

És ahogyan ama királyi fájdalom csakis királyi szívben honos, s az emberi nyelvek sokasága még csak megnevezni sem képes, éppúgy az egész emberi beszéd oly öntelt, hogy még csak hallani sem akar ilyen fájdalomról. De ezért tartotta fenn ezt az Isten a maga számára, ezt a vég­hetetlen fájdalmat, hogy tudja: eltaszíthatja magától a tanulót, nélkülözheti őt, a tanuló tulajdon vétke miatt jutott kárhozatra, elveszejtheti őt – s hogy tud­ja azt is: csaknem lehetetlenség elevenen tartani a tanuló fesztelenségét, amely nélkül a megértés és a hasonlóság odavan, a szerelem pedig boldogtalan.

Adott tehát a feladat, s meghívjuk a költőt… A költő feladata az, hogy megoldást találjon, egy egységes pontot, ahol a szerelem megértése igaz megértés, ahol az Isten aggodalma vigasztalódik fájdalmából

A. Az egység felemelkedés révén jön létre. Az Isten ekkor felemelné önmagához a tanulót, meg­dicsőítené őt, ezer esztendeig tartó boldogsággal ör­vendeztetné meg, a boldogság forgatagában fe­ledtetné vele a félreértést. Ó igen, a tanuló talán na­gyon is hajlana arra, hogy boldognak hirdesse ezért önmagát; s nemde fenséges dolog volna, ha ama szegény lány módjára ilyenformán egyszeriben meg­csinálná a szerencséjét, midőn ráesne az Isten szeme pillantása… Az egység létrejöhetne azáltal, ha az Isten meg­mutatkoznék a tanulónak, fogadná imádatát s en­gedné, hogy túl ezen elfelejtkezzék önmagáról. Ilyenformán mutatkozhatott volna a király a sze­gény lány előtt teljes pompájában, felkelthette vol­na fenségességének napját a lány kunyhója felett, hogy beragyogja ama foltot, ahol megmutatkozna neki s engedné, hogy magasztaló csodálatában elfe­lejtkezzék önmagáról_ Ó igen, ez a lánynak talán elég lehetett volna; a királynak azonban nem, ő nem a saját megdicsőülését kívánta, hanem a lányét; s azért volt oly mélységes a fájdalma, mert a lány nem értette meg; ámde még inkább nehezére esett becsapni őt…

Ezen az úton nem lesz hát boldog a szerelem, noha látszólag talán a tanulóé és a lányé igen, a taní­tóé és a királyé azonban nem, őket semmiféle ámítás nem elégíthet ki… Ki érti meg ellentmondását e fájdalomnak: ha ugyanis nem nyilatkozik meg, az a szerelem halála, ha pedig megnyilatkozik, az nem egyéb, mint a szeretett lény halála. (Ó, az emberek szíve mily sokszor is vágyik hatalomra és erőre, s mivel gondolataik egyre csak efelé törnek, akárha mindezt elérvén minden világossá válhatnék, nem is sejtik, hogy a mennyben nem csupán öröm van, de fájdalom is: mily nehéz is, hogy meg kell tagadnia a tanulótól azt, ami után teljes szívéből törekszik, s hogy éppen azért kell megtagadnia tőle, mert sze­reti őt.)…

Ha tehát az egység nem jöhetett létre fölemel­kedés útján, meg kell próbálkozni alászállással. Le­gyen mármost a tanuló egy tetszőleges x, s ez az x bizonnyal magában foglalja a legkisebbet is; mert még maga Szókratész sem kereste egyáltalán a ta­nult emberek társaságát, hogyan is tehetne akkor kü­lönbséget az Isten! Ahhoz, hogy az egység létrejöj­jön, az Istennek hasonlatosnak kell lennie ehhez az x-hez. Ily módon pedig hasonlatosnak fog mutat­kozni a legkisebbhez. A legkisebb viszont az, aki­nek szolgálnia kell másokat, tehát az Isten a szolga alakjában” fog mutatkozni. Ám ez a szolgai alak nem felvett, mint a király koldusköpönyege, amely épp ezért hanyagul lengedezett s elárulta a királyt; nem felvett, mint Szókratész könnyű nyári köpenye”, mely mintha levegőből volna szőve, mégis el­rejt s elárul, hanem ez az Isten igazi alakja. Mert ez a szeretet kifürkészhetetlensége: nem tréfából, ha­nem komolyan és igazán hasonlóvá lenni ahhoz, akit szeretünk. Ez a mindenre elszánt szeretet min­denhatósága…

Íme, itt áll ő – az Isten. Hogy hol? Itt; hát nem látod? Ő az Isten, még sincs hová lehajtania fejét”, s nem meri senki emberhez odahajtani, nehogy az ha­ragra gerjedjen miatta. Ő az Isten, léptei mégis óva­tosabbak, mintha angyalok hordoznák a tenyerükön; nem azért, hogy lába ne botoljék meg, de azért, hogy ne taposhassa porba az embereket, mikor haragra gerjednek miatta. Ő az Isten, szeme mégis oly ag­gódva figyeli az emberi nemet, mert az egyes ember zsenge hajtása oly könnyedén összezúzható, akár a fűszál. Micsoda élet ez, csupa szerelem és csupa bá­nat: a szeretet egységét mindenáron kifejezni s aztán mégis megértetlen maradni; mindenki kárhozata miatt aggódni, igazából mégis csupán egyetlen egyet meg­menteni tudni; csupa bánat, hiszen minden napot s minden órát az őbenne bízó tanuló bánata tölt be. Íme hát, így áll a földön az Isten, akár a legkisebb, hatalmas szerelmével. Ő tudja, hogy a tanuló a nem­igazság – ó, ha a tanuló tévedne, ha összerogyna s oda lenne a fesztelensége! Eget s földet egyetlen mindenható „legyen”-nel megtartani, mely ha az idő legkisebb törtrészére is abbamaradna, bizony min­den összeomlanék: mily könnyű is mindez ahhoz a teherhez képest, hogy magára vonhatja az emberek haragját, mert szeretetből megváltójuk lett!

Göncöl Kiadó, Budapest, 1997, 37-50.

forrás: http://ferencvaros.lutheran.hu/?page_id=106


Leave a Reply