Hedonia és eudaimonia (Hedonia and eudaimonia)

– a boldogság mint cselekvés

Vannak örök emberi témák. Ilyen a boldogság is. Szembeötlő, hogy  bizonyos fajta kételyek, dilemmák mennyire eredendően hozzánk tartoznak, és mintha alig tanulnánk valamit az évezredek során… mintha szükségünk lenne, hogy inkább a kérdezés állapotában maradjunk, újból és újból feltéve ugyanazokat a kérdéseket. Arisztotelész Nikomakhoszi etikájának kérdései – például, hogy a boldogság az ember saját fáradozásainak eredménye, vagy pedig a sors adománya, és hogy egyáltalán, mi a boldogság: érzés, vagy valami más, és hogy miért illékony – ma is kérdések.

Mi is a boldogság?

“Egyesek ugyanis úgy vélik, hogy a boldogság erény, mások, hogy okosság, ismét mások azt tartják, hogy valamiféle bölcsesség, némelyek szerint pedig ezek, vagy ezek közül valamelyik a gyönyörrel együtt, vagy legalábbis nem gyönyör nélkül, alkotják a boldogságot, sőt vannak olyanok is, akik még a külső javak bőségét is beleértik meghatározásukba” (Arisztotelész, Nikomakhoszi Etika, 22. o.)

A boldogság értelmezésében két alapvető megközelítést különböztethetünk meg, és mindkettő ősrégi eleme a szellemi hagyományunknak. Az egyik, “hedonia”, szerint a boldogság egy érzés, mint például a kielégültség, öröm, gyönyör megléte és a fájdalom hiánya. A másik, „eudaimonia“, pedig cselekvés. Az előbbi egy állapotra, végkimenetre utal, a második pedig egy folyamatra, arra, hogy hogyan is jó élni, továbbá arra, hogy mi ennek az életnek a tartalma.

Az eudaimonia szóban az „eu“ jót jelent, a „daimon“ (δαιμον) pedig egy természetfeletti létező, szellem. Az ókori világban daimonoknak nevezik az égi szférákban élő „mozgatók“-at is, akik a bolygókat mozgatták. Az égi szférákban tökéletes rend uralkodott, a világ rendezett (= kozmosz) volt. Ebben a világképben az emberi törekvés célja, hogy az égi szférák tökéletességét az ember saját belsőjében érje el.

Arisztotelész szerint:

“a boldogság – a léleknek a tökéletes erény szerinti tevékenysége” (33. o.).

Több ilyen erényt is megnevez, ezek közül vannak észbeliek: bölcsesség, éleslátás, okosság, és vannak erkölcsiek: a nemes lelkű adakozás és a mértékletesség. Arisztotelész nem gondolja, hogy létezik az örök “jó”-nak, az “ideának” egy egyetemes definíciója – ezzel egyben szakít is a platóni hagyománnyal – hanem szerinte a jó egy személyes fogalom, mely mindenkinek más és mást jelenthet.  Az erényes életet, a boldogságra vezető cselekvést tehát minden embernek magának kell megtalálnia.

Arisztotelész szerint a boldogság nem lehet pusztán “valami isteni rendelés, vagy éppenséggel véletlen” műve, hanem az ember tudatos cselekvésének az eredménye:

“ha a legnagyobb és a legszebb dolog a vakszerencse kénye-kedvének lenne kiszolgáltatva, az túlságosan nagy tökéletlenség lenne a világ rendjében”.

Mi is általában hasonlóképpen érzünk, de más megfontolásból. Modern emberként erős hittel gondoljuk azt, hogy mi befolyásolhatjuk a dolgokat, mi tartjuk a kezünkben az eseményeket mozgató szálakat. Pozitívan gondolkodunk, részt veszünk egy-két gondolatformáló tréningen, vagy elolvasunk néhány sikerkönyvet, és máris megkapjuk a boldogulás receptjét, amit elég csupán kiviteleznünk. Ha ez így van, akkor a világ ellenőrizhető, kiszámítható, és így egy biztonságos hely. De mélyen még sokszor él az a mágikus hit, amivel bújjuk a lapok asztrológia rovatait, firtatva az “ég” akaratát, mintha erről mi mit sem tehetnénk. Úgy általában, meglehetősen különböző, hogy az egyes ember mekkora felelősséget vállal cselekedeteiért és életének “történéseiért”… és gyakorta az előrelépés kulcsa annak belátása, hogy “bizony, rajtam múlik”…

Mi vezet a boldogsághoz?

Az eudaimoniához, “jó cselekvéshez” tudatosság, belső reflexió és autonómia szükséges. A tudatosság révén az ember felfedezi “igazi önmagát”, megvalósítja emberi lehetőségeit. A kontemplatív élet Arisztotelész szerint a leginkább boldogságra (eudaimoniára) vezető.  A tudatossághoz vagy tudatos figyelemhez (“mindfulness”) szervesen hozzátartozik a kapcsolat a valósággal, azaz a jelen történéseinek minél teljesebb érzékelése, az itt-és-most létezés. A pszichológiai szótárban ehhez kapcsolódik az önismeret is, azaz az ember saját belső folyamatainak, érzéseinek és mozgatórugóinak felismerése, ami hozzásegít a teljesebb emberi kapcsolatokhoz.

Az autonómia belső függetlenséget jelent, azaz azt, hogy a cselekvések nem külső kényszer hatására születnek, hanem egy belső reflexión alapulnak. Tovább finomítva ezt az állítást, azt is mondhatjuk, hogy nem külső értékmérőknek rendeljük alá magunkat, hanem belső mércét állítunk. A hírnév, gazdagság vagy hatalom keresésével nem önmagában van gond. Sokszor azonban elfeledkezünk arról, hogy mivégre is fontosak ezek, és végcélként kezdjük őket kezelni, alárendelve nekik akár sokkal mélyebb és fontosabb emberi vágyainkat is. Ezek a külső célok ugyanis nem végső vágyakat elégítenek ki, és többnyire csupán eszközök valami más, sokkal mélyebb vágy kielégítésében, mint például a szeretet vagy az elfogadás. Számos kutatás szól arról, hogy a sok pénz vagy hatalom nem tesz tartósan boldoggá: egyrészt hozzászokunk egy megszokott szinthez és törekvéseink az elért sikerekhez mérten egyre nőnek, másrészt pedig ezek a szubjektív jól-lét alakulásának csupán egy töredékét magyarázzák meg, és például az ember örömre való képessége sokkal fontosabb.

A belső értékek (intrinsic values) mentén való cselekvés sajátossága, hogy ezek végső értékekre utalnak (first-order value), amik már nem vezethetők tovább más értékekre. Ilyen értékek például a személyes növekedés, a testi és lelki egészség, vagy a már említett szeretet. Az ilyen cselekedetek tehát belső motívációból fakadnak. A tanulás példáját használva, tanulhat valaki érdeklődésből, esztétikai csodálattal – belső motívációval – vagy pedig az ötösért, vagy éppen a büntetés elkerüléséért – azaz egy külső elvárásnak megfelelve.

A boldog élet alapja tehát az, hogy ehhez személyes, egyedi módon találjunk értelmet. Meg kell keresnünk, hogy mi az, ami a kiteljesedésünket szolgálja – és ez egy személyre szóló feladat. Ez a kiteljesedésre való vágy mélyen a lelkünk mélyébe van írva, enélkül nincs nyugodalmunk. Heidegger arról ír, hogy bűnösnek érezzük magunkat, amikor elmulasztunk egy autentikus lehetőséget, azaz egy olyan lehetőséget, ami a mi teljességünk felé tett lépést jelentené.  Paul Tillich A létezés bátorsága (The Courage to Be) könyvében így ír erről:

“Az ember élete nem egyszerűen adomány, hanem kötelezettség is. Felelős érte; ha megkérdezik tőle, mit kezdett magával, válaszolnia kell. Aki megkérdezi tőle, az egyben a bírája is – ő maga. Ez a helyzet szorongást szül – relatív szinten bűntudat okozta szorongást, abszolút szinten önelutasítás vagy önelítélés okozta szorongást. Az embertől azt várják, hogy azzá váljon, amivé válnia kell, hogy beteljesítse sorsát. Az ember minden morális önkifejező cselekvésével hozzájárul sorsa beteljesítéséhez, pontenciális énje megvalósításához.”

Az ember tehát saját bírája, aki szorongással bünteti akkor, ha nem képes önmagát kibontakoztatni, jól élni. Ez a jó élet pedig saját képességeitől, indíttatásaitól függ. A jó élet jutalma pedig a kiteljesedés, és végső soron pedig még az örömérzet is. Tartós, kiegyensúlyozott öröm azokat jutalmazza, akik képesek ilyen „erényes cselekedetek”-re.

A hedonizmus, az örömért való élet

Az erényes cselekvés talán még most is sokaknak elrettentően hangzik, bár mint mondtam, ez korántsem egy külső morális elvárásból fakad… hanem inkább egy belső kiteljesedés része. Hiszen mi a baj azzal, ha egyszerűen jól akarjuk magunkat érezni és kerüljük a fájdalmat? Olyannyire emberinek tűnik mindez… miért is kellene tagadni ezt a vágyunkat?

Az örömérzettel önmagában semmi gond sincs, sőt, ez egy remek mutató, ami jelzi azt, ha valakinek jól működik a lelke, és rendben vannak a dolgai. Éppen ezért az életminőséget jól lehet vele mérni – és teszi ezt már egy egész tudományág. A gond akkor kezdődik, ha valakinek az életstratégiája arra irányul, hogy pusztán örömöt keressen és távol tartsa magától a szenvedést és a fájdalmat. Ezzel a stratégiával ugyanis nemcsak a valóságtól távolodhat el, és elodázhatja végső soron saját, átalakulással járó fejlődését is, hanem végső soron éppenhogy nem lesz boldogabb.

A boldogságkeresés paradoxona, hogy a boldogság mint életcél végső soron nem tesz boldoggá, sőt… A pillanatnyi kielégülés ára lehet az üresség vagy éppen a gyomorrontás. Lehet itt csokoládéra gondolni, vagy a túl sok tévé csatornára (a tévénézés adott pillanatban jó ötletnek tűnik, de aztán csökkenti a boldogságot – ezt számszerűen is megmérték). Mindenki hozzá tudja tenni a saját ilyesfajta dolgait, amik az első pillanatban jó ötletnek tűntek. Te mit tennél hozzá magaddal kapcsolatban? Mindennek a végső pólusa a szenvedélybetegség, ahol az ember már teljesen elveszti uralmát késztetései felett.

Egy mélyebb élvezethez szükséges némi befektetés, légyen az éppen udvarlás, vagy a művészet nyelvének mélyebb ismerete. Ha egy bonyolultabb festményt vagy művészfilmet élvezni akarok, ehhez sok más festményt és filmet meg kell néznem, és kellő kitartással kell tudásomat és lelki nyitottságomat ezekhez hangolni. Sőt, vannak olyan csavaros eszűek is, akik éppen a matematikát vagy a fizikát élvezik – ehhez pedig kétségtelenül meg kell tanulni először azt a formanyelvet. Nekik pedig éppen ez az előzetes tudás, ez a szükséges szellemi erőfeszítés az, ami lehetővé teszi, hogy kibontakozzanak, és hogy képességeikhez méltó kihívást találjanak. De elég ha mondjuk az olyan rutinszerű tevékenységre gondolunk, mint a biciklizés, autóvezetés vagy akár a járás. Ha a tanulás fájdalmas kapuján nem akarunk átlépni, akkor sosem következik el a készségek önfeledt élvezetének kora.

A hedonizmus, a minél nagyobb örömérzet keresése gyakorta párosul önzéssel, mások kihasználásával, materializmussal, vagy éppen társadalmi szinten a szolidaritás hiányával vagy éppen a bolygó erőforrásainak felélésével. A hedonizmuson alapuló társadalmi rend alapvetően eltér attól, amit az eudaimonia, azaz a helyes cselekvésre való törekvés eredményezne.

Az eudaimonia jutalma

Az „erényes cselekedetek” segítenek kiteljesíteni az ember teljességre való vágyát, ami egy alapvető lelki szükséglet. Ennek végső jutalma pedig az örömérzet is. A kutatások eredménye szerint az eudaimonikus, „jó szellemmel” cselekvő emberben nagyobb a boldogság is, és ez sokkal stabilabb is marad, mint a „hedonistákban”.  Az ilyen emberek képesek másokhoz is jobban kapcsolódni és kapcsolataikban jobban kiteljesedni. Jutalmuk emellett a jobb fizikai egészség is.

A boldogság kék madara tehát elillan, amikor mindenáron meg akarjuk ragadni. Ha azonban tesszük a dolgunkat, és jól tesszük azt, akkor beköltözik otthonunkba, fészket rak az eresz alá és dalával elgyönyörködtet.”

forrás: http://lelkesen.wordpress.com/2011/11/24/hedonia-es-eudaimonia-a-boldogsag-mint-cselekves/


Leave a Reply